"Nekem mindig jól kellett játszanom
Póka Egon interjú (2007 május)
Kosz, bűz, hangzavar, teherautók araszolása, úrvezetők idegbeteg sávugrálása, gyalogosok lehajtott feje, önmaguk elé meredő kiüresedett tekintetek - csúcsforgalom Kőbányán. De elég csupán két balkanyar, hogy úgy érzed, másik kontinensre kerültél, vagy inkább egy másik világba. A Cserkesz utca 39-ben, a Kőbányai Zenei Stúdióban, hol Póka Egon igazgató úrral van találkozóm, még a nap is másképpen süt: tisztábban ragyog át a faleveleken. Hangszóróból jazzfesztivál zenéje harsog, egy távoli világ mesebeli üzenete zavarja szét a külváros gyomorbajos lüktetését békét hirdetőn, nyugtatón.
Az Egon elment, de jön nemsokára, mondja a kapus fiú, majd ismét a hangszóró felé fordul, fürdeti arcát a muzsikában. Bemegyek a kertbe, padra ülök a bejárattal szemben, nézem Kőbánya és hazánk zászlaját lengedezni, kapu fölött terpeszkedő harsonát fognak közre, mi egy villanykörtének ad otthont. Fiúk, lányok jönnek ki az épületből, de nem rohannak még haza, csendben beszélgetnek. Csak később jövök rá, mi olyan furcsa bennük: mindegyikük tekintete mosolyog. Furgon berregése kergeti szét az idillt, Póka Egon hozta meg az új dobfelszerelést. A fiúkkal beviteti a hangszert, szobájába vezet, hol az elfoglalt emberekre jellemző szent rendetlenség fogad.
- Elnézést a késésért - igazítja hátra még a Hobo-s időkből maradt üstökét -, de ez is az igazgató dolga. Aztán kapcsolattartás a hivatalokkal, a tanterv megbeszélése, a tantestület irányítása és a többi, és a többi...
Lemondóan legyint, aztán kíváncsian rám pillant, mit is akarok tőle. De biztosan megéri a sok fáradság, mondom, és elmesélem, mit láttam a tanítványok szemében, miközben vártam rá a kertpadon. Felcsillan a tekintete.
- Így gondolja? Ennek örülök. Pontosan ez a célom ezzel az iskolával: egy kis szigetet teremteni, ahol az értékek a meghatározók, ahol a szakmai tudás az elsődleges, és ahol végre a jól végzett munka, a sikerbe vetett hit a legfontosabb, ahová örömmel járnak a gyerekek.
- Ez a "végre" mintha azt sugallná, nem igazán elégedett a mai magyar közállapotokkal...
- Pedig annak idején nem keveset tett a változásokért.
- Olyannyira, hogy néha arra gondolok, nem a politikusok, hanem mi, zenészek tettünk a legtöbbet az ügyben. Na jó, ez túlzás, az viszont tény, hogy nem kis hatásunk volt arra az időszakra: szinte minden koncertünk, minden dalunk felért egy kisebb robbanással. Hogy őszinte legyek, nem hittem volna, hogy a rendszerváltozás után majd húsz évvel idejutunk.
- De hová tűnt az a hatalmas lelkesedés?
- Szép lassan leereszkedtünk, mint egy luftballon. Az értékek helyét a profitorientáció foglalta el, korábban Keletre tekintő fejünket száznyolcvan fokkal elfordítottuk. Nem azt mondom, hogy a pénz nem fontos, azt sem állítom, hogy Nyugaton nincsenek igazi értékek, hiszen még a zene forradalma is onnan jött, azt viszont állítom, hogy a szolgalelkű utánzás semmiben sem helyes magatartás. Főleg akkor nem, ha közben elfeledjük a saját értékeinket, eldobjuk azt is, ami jó volt, és új tanítómestereinktől nem a jót, hanem a rosszat tanuljuk el. Az a legkevesebb, hogy összezavarodtunk, az eredmény pedig lehangoló. Hitetlenség, sikertelenség, rosszkedv minden vonalon. Elég, ha a magyar futball helyzetét nézzük, de nincs ez másként a kultúra egyéb területein sem.
- Ezért vállalta el tíz éve ennek az iskolának a vezetését?
- Akkor erre még nem gondoltam. Tudja, én itt születtem a Pongrác telepen, itt kezdtem el zenét tanulni, itt loptunk görögdinnyét a haverokkal, itt fociztunk, itt szédítettük a lányokat, a legmeghatározóbb éveim Kőbányához kötnek, megtiszteltetésnek tartottam, hogy szűkebb hazámban számítanak rám. Csak később, a munka során döbbentem rá, mekkora felelősség a fiatalokkal foglalkozni. Nagyon fontos a szakmai tudás átadása, ezzel egyébként soha nem volt gond, itt a szakma legjobbjai oktatnak, de legalább olyan fontos az emberi tartás, a tisztesség, a becsület és a hit beléjük táplálása is, hiszen ezek nélkül, akármilyen jól is zenélnek, nem lesz belőlük olyan meghatározó személyiség, mint Radics Béla, vagy a többi nagyok voltak egykoron. Hogy ezek nélkül nem lesznek képesek olyan sikereket elérni, úgy hatni a hallgatóságukra, mint mi annak idején.
- Mások a mai fiatalok, mint a húsz évvel ezelőttiek?
- Pontosan ugyanolyanok, mint mi voltunk, csak a környezetük egészen más. Bizonyos dolgokhoz még jobban is értenek. Mi még azt sem tudtuk, mi fán terem az internet, mi a mobiltelefon, mit lehet kezdeni száz csatornával a tévén, ők ezeket magabiztosan használják. Mivel azonban a környezetükben lehangolt, hitüket vesztett, önbizalomhiánnyal küszködőket, vagy éppen a semmire büszke, csak a kapcsolataikat építgető trendi szerencselovagokat látnak, elég nagy bennük is a zűrzavar. Ilyen szempontból állíthatom, hogy mögöttünk járnak. Csak egy példa: voltunk több nyugati országban is zenésztalálkozón, a mi tanítványaink szakmailag egyértelműen jobbak voltak még az angoloknál is, a kommunikációs készségük és a magabiztosságuk azonban messze azoké alatt maradt.
- Sikerült ezen változtatni?
- Nagyon remélem. A zenén kívül igyekszünk megtanítani nekik a kor követelte helyes magatartást, a magabiztos fellépést, a biztos nyelvtudást, az értékek sűrűjében való eligazodást, és még azt is, hogy jobban kiismerjék magukat a marketing útvesztőiben is. Tényleg kiváló tanáraink vannak, de azt hiszem, minden szónál ékesebben beszél a személyes példamutatás.
- Ezért koncertezik még mindig?
- Nagyon szeretek zenélni, de elhiheti, hogy nekem nem olyan nagy élmény ez már, mint annak idején, néha kifejezetten fárasztó kiállni a rivaldafénybe. Azt szeretném inkább megmutatni ezeknek a srácoknak, hogy amit csinál az ember, azt a tudásához képest a legjobban csinálja. Tudja, nekem mindig a legjobban kellett játszanom. Ezt tanultam a szüleimtől, a tanáraimtól, ezt követelték a zenésztársaim, ezt a korszellem is. És éppen ezt szeretném átadni a gyerekeknek. Nem mondani kell, érezzék inkább, hogy ez a pali, aki minket tanít, ott a színpadon is mindent kiad magából, hogy úgy érezzék, ha nem ugyanezt teszik, a legfontosabbat hagyják ki az életükből.
- Így érthető, hogy miért lép fel még mindig a P. Mobillal. De miért nehezíti amúgy is elfoglalt életét azzal, hogy egy nemzetközi zenekarban is játszik?
- A Visegrádi Blues Band igazi szívügyem. Lengyel, szlovák és cseh zenészek mellett Solti Jancsival mi ketten vagyunk a magyarok. Ez egy fantasztikusan jó zenekar, dörgő taps kíséri minden fellépésünket, akárhol zenélünk, nagyszerű érzés velük együtt játszani. Ugyanakkor... Szóval én úgy hiszem, a visegrádi országokban óriási lehetőség rejlik. Azonos kulturális és történelmi múlt, ha összefogunk, abból minden tagállam sokat profitálhat. Mi magyarok sem éreznénk magunkat annyira egyedül, barátok támogatnának a soknyelvű, sokkultúrájú Európában. Néha magam is mosolygok, hogy csak angolul értjük meg egymást, de a közös zene a legszebb szónál is sokkal mélyebb, igazabb rétegekbe vezet.
- Ezért vesz részt minden évben a wroclawi gitáros találkozón is?
- Az valami fantasztikus dolog! Jimi Hendrix szellemében indult négy éve a fesztivál, akkor még 300 gitáros játszott a lengyel város főterén. Idén május elsején Guinness rekordot döntöttünk, kétezren - köztük néhány tanítványunk is - pengettük el a barátság, az összetartozás himnuszát. És külön öröm, hogy idén itt Kőbányán, az Óhegy parkban hatalmas kivetítőn nézhette végig azt a fantasztikus koncertet a magyar közönség is, és itt is ugyanazt érezhették, mint mi ott, Wroclaw főterén.
- És itt zárul be a kör: a Kőbányáról indult zenei pályafutás zenei kiteljesedése Kőbányán...
- Értem, mire gondol, de remélem, a kör itt még nem zárul be. Nagyon sokat kell még azért tennünk, hogy a magyar kultúra és a mi zenénk ugyanolyan szépen ragyogjon, mint egykoron. Valamit tényleg nagyon elrontottunk az utóbbi másfél évtizedben, de remélem, nem véglegesen. Hiszem, hogy úgy juthatunk ismét a csúcsra, hogy nemcsak a választásokon reménykednénk a szebb jövőben, hanem ki-ki a saját területén a legjobbat nyújtaná, és ezt igyekezne átadni a jövő generációjának.
Nehéz ehhez bármit is hozzátenni, de tény, hogy amikor elmegyek, jazzfesztivál ugyan már nem szól a hangszóróból, de két jobbkanyar után mintha még a csúcsforgalom is elviselhetőbb volna Kőbányán."